Az idén nyáron azt hiszem sikerült föllépnem arra a lépcsőfokra, amire már régóta várok. Tudom, nem “professzionális” viselkedés megosztani ilyen titkokat, de amikor Csina és Anna felkért erre a fotózásra, emlékszem alig bírtam higgadtnak és kimértnek maradni. Mert mégis úgy illik, ugyebár.. Ennek már lassan egy éve, ami annyira hirtelen el is röpült, hogy most augusztusban már ott találtam magam Santorini gyönyörű városkájának, Oia-nak a kék tetős vakítóan fehér utcácskáin, a felkelő napra várakozva. Hihetetlen élmény volt. Most megengedem magamnak ezt a közhelyet, és végtelen megelégedéssel írom ki: #szeretemamunkám
Mindig is szerettem utazni. S bár nem annyiszor adatik meg, ahányszor szeretnék, mindig nagy izgalommal indulok neki egy újabb felfedezésnek, ami során kitárul a világ (és ez legyen akár egy szomszéd falucska, vagy épp egy távoli ország) eddig számomra rejtett sarka. Annának és Csinának köszönhetően most (ha eddig nem létezett ilyen szófordulat, most már létezik) a kellemest a kellemessel köthettem össze, hiszen az mellett, hogy új vidékeket fedezhettem föl, rögtön meg is hódíthattam ezeket a fényképezőgépemmel. Mi több. Megtölthettem ezeket. Helyesebben szólva.. Anna és Csina megtölthette ezeket. Az önmaguk szépségén túl érzéssel is. A szerelmükkel 🙂
…és másnap hajnalban…
