Az idén nyáron azt hiszem sikerült föllépnem arra a lépcsőfokra, amire már régóta várok. Tudom, nem “professzionális” viselkedés megosztani ilyen titkokat, de amikor Csina és Anna felkért erre a fotózásra, emlékszem alig bírtam higgadtnak és kimértnek maradni. Mert mégis úgy illik, ugyebár.. Ennek már lassan egy éve, ami annyira hirtelen el is röpült, hogy most augusztusban már ott találtam magam Santorini gyönyörű városkájának, Oia-nak a kék tetős vakítóan fehér utcácskáin, a felkelő napra várakozva. Hihetetlen élmény volt. Most megengedem magamnak ezt a közhelyet, és végtelen megelégedéssel írom ki: #szeretemamunkám

(tovább…)

Tündivel és Antival való találkozásom alkalmával fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy érdemes lenne rögzítenem ezeket a beszélgetéseket. Éppen azért, mert nagyon szétszórt ember lévén ezeknek az ismerkedéseknek a tartalmáról hajlamos vagyok megfeledkezni, a mondatok elszállnak, és csupán az ismeretség, és az akkor tapasztalt érzés marad meg. Tündivel és Antival való találkozásom alkalmával éreztem, hogy kár elvesznie ezeknek a szavaknak, ennek a történetnek (számomra, hiszen számukra kétlem, hogy bármikor is elveszne 🙂 ), amit olyan lelkesen szőttek egymás mondataiba. A tény nem változott: Lajos vagyok, és még mindig szétszórt. De az érzésre emlékszem, amit  társaságukban tapasztaltam. Emlékszem arra, ahogyan összebújtak a kocsmaasztal túlsó felén, ahogyan mesélték megismerkedésük történetét, a csillogásra a szemekben.. Úgy hirtelen – már akkor – nagyon elkezdtem várni az esküvőjüket.

(tovább…)

Hajlamosak vagyunk gyakran az esküvőt valami végtelenül magasztos magasságokba emelni. Olyan magasságokba, ahová csak a évekkel előre lefoglalt szolgáltatók, hónapokon keresztül kutatott ruhák, hosszú hónapokon át tartó készülődések, tervezgetések és ábrándozások érnek fel. Olyan magasságokba, ahol a tökéletességet célozzuk meg (mert ugye a nagy napnak minimum illik tökéletesnek lennie). Na de mitől is lesz tökéletes a nagy nap..? Mostanában gyakran bújt elő belőlem ez a kérdés. Néha számot is vetettem az elmúlt években végigfotózott esküvők sorával, és személy szerint minduntalan ugyanahhoz a lecsupaszított következtetéshez értem vissza: Attól, hogy jól telik.

(tovább…)

Tudjátok, hogyan lehet egy fűszállal fütyülni? Gyermekkoromban tudtam. Azóta jó pár év eltelt, és már szinte azt is elfelejtettem, hogy valamikor én is próbáltam. Az Évával és Vilmossal folytatott “kalandunk” során ismét sikerült felidézni, milyen is a hüvelykujjaim közé fogni egy fűszálat, és nevetve fütyülni, játszani. Megtalálni a festői házikót az erdő alatt. Kilépni kissé a megszokottból. Nevetni jó sokat. Néha egy kicsit meg is hatódni. Jézuskát keresni. Aztán még többet nevetni, szórakozni. Sminkelésen. Barátnőkön. Partiarcokon. Na azokon a legtöbbet. Vad csokrot fotózni. És kócosat is. És lobogó ruhát. És koszorút. És bohóckodást. Őszintét. Ditrói templomot. Az látszódjon. Gyermekkort jelent. Önfeledtet. Kicsit talán olyat, mint ez mind, ez az egész amilyen volt.

(tovább…)

Volt már annyira elvetemült (és mai napig igencsak kedves emlékként dédelgetett) pár, akikkel meghódíthattam ezeket a sziklákat, így bevallom, szükségem volt két perc hezitálásra, amikor Elza előrukkolt az elképzelésével, miszerint ő idefönt képzeli el az Attilával egymásba fonódós fotóikat. Gyorsan letapodva magamról a hezitálás lefele húzó sarát, rábólintottam Elzának is erre a térdet, fényképezőt és menyasszonyi ruhát próbáló túrára a Hagymás sziklái közé, ami – legyenek bármilyen fények, idő vagy medve – képtelen nekem csalódást okozni. Bár igaz, kifele menet el volt ejtve néhány “hát azért nem gondoltam, hogy ilyen messze van” zokszó, úgy hiszem senki nem bánta meg. A zokszókat pedig bőven csillapíthatták fönt az ölelések, csókok, egymásba simulások – ha a panoráma nem is lett volna elég hozzá.

(Nekem zokszóm nem volt, így csak a fényképezőgépem maradt. Íme 🙂  )

(tovább…)