Hajlamosak vagyunk gyakran az esküvőt valami végtelenül magasztos magasságokba emelni. Olyan magasságokba, ahová csak a évekkel előre lefoglalt szolgáltatók, hónapokon keresztül kutatott ruhák, hosszú hónapokon át tartó készülődések, tervezgetések és ábrándozások érnek fel. Olyan magasságokba, ahol a tökéletességet célozzuk meg (mert ugye a nagy napnak minimum illik tökéletesnek lennie). Na de mitől is lesz tökéletes a nagy nap..? Mostanában gyakran bújt elő belőlem ez a kérdés. Néha számot is vetettem az elmúlt években végigfotózott esküvők sorával, és személy szerint minduntalan ugyanahhoz a lecsupaszított következtetéshez értem vissza: Attól, hogy jól telik.
Ez az, amit gyakran túl szoktunk reagálni, majd túl izgulni, majd elveszni a részletekben, amíg a nagy nap közben elszalad mellettünk. Bíbor és Tamás meséje nem erről szól 🙂
Bíbor és Tamás nagy napja egy kicsit más volt. Egy kicsit lazább. Egy kicsit szellősebb. Egy kicsit nyugodtabb. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem volt meg mindennek a helye és a rendje. De. Meg volt. Meg volt az égősornak, amit Tamás kötözött fel szombat reggel a sátorra. Meg volt a szalmabáláknak is, amelyeket Bíbor rendezett pihenőhellyé. Míg az ilyen reggeleken hajvasalóhoz meg sminkes dobozhoz vagyok szokva, itt létrát és kalapácsot kerülgettem, amelyekkel a hétvége legnagyobb nyugalmával szépítődött az esküvő helyszíne, a baráti társasággal együtt. Barátnő rakta össze a virágkölteményekből a dekorációt, barátnő készítette a menyasszonyi hajkoszorút, a vőlegény minőségellenőrizte a barátnő munkáját a menyasszonyon, és minden gond nélkül lépkedett a maga fiatalos, kötetlen ösvényén, az egybekelésen át ennek megünnepléséig. Jól telt 🙂
