Réka és Zoli manólakodalma

Réka és Zoli nem idegenek számomra. Valamikor a gyermek- és a tinédzseréveim között gyakran részt vettem a máréfalvi alkotótáborokban, ahová engem mindig inkább a társaság, mintsem az alkotás vágya vonzott. Ezekben a táborokban ismertem meg őket. Bár nem tartottuk a kapcsolatot az elmúlt években, mindig jól esett pár szót váltani, amikor néha összefutottunk, és nyomon követni  az életük alakulását. Mindig valami féle példaként tudtam rájuk tekinteni, még akkor is, amikor még csak fiatal, középiskolás, meg egyetemista szerelmesek voltak. Már akkor olyan.. szépnek hatottak. És bár ezt a külsőségektől sem tagadhatjuk el 🙂 nem erre értem, hanem inkább a kettejük kapcsolatára, viselkedésére, egymáshoz való viszonyulására, amiből sugárzott a kedvesség, az egymás iránti tisztelet, szeretet. Szépek voltak együtt mindig is. A megfogalmazás mindenféle jelentésében.

Mondhatjátok, hogy utólag könnyű okosnak lenni, de én igazából soha nem hittem, hogy ez másként fog alakulni, mint ahogyan alakult. Hogy Réka és Zoli Isten színe előtt is összeköti majd az életét. Egyedül amiben reménykedtem, hogy majd én lehetek az, aki ezt fotókban is megörökítheti 🙂

Az esküvőjük ugyanilyen volt, mint a kapcsolatuk. Szép. Szép hagyományaiban, őszinteségében, hitében, táncában, jó kedélyében, mulatságában, és szép abban a mérhetetlen szeretet-tömegben, ami az egészet körüllengte.

(tovább…)

Mézi és Albi

Amikor megérkeztem Mézihez, egy nagy, gyümölcsfákkal tele zöld udvarra engedett be. Az udvar egyik szélében egy korabeli ház állott. Az a magas mennyezetes fajta, hatalmas ablakokkal. A családi ház. Nem volt nyüzsgés. Az udvaron vagy két macska is napozott. Egy kutya is. (Bent a házban pedig egy budapestről hazaköltöztetett, városi cica. Nem is vegyül csak úgy a falusiakkal. Még jó. Ő a kedvenc). Nem volt jajveszékelve száguldozó család, izguló menyasszony. Már-már túlságosan békés is volt 🙂 Mézi saját mag által tervezett ruhát vett magára. A szülőktől saját szavakkal, saját történetekkel búcsúztak. De ez leginkább nosztalgiázás volt, hiszen ez az esküvő nem távol vitte, hanem épp hogy közel, haza hozta őket. Budapestről. Nem volt szomorkodás. De volt muzsika. Száraz hangszeres. És templomba vonulás. És örök hűség. És egészen nem szokványos nyitótánc. És buli. És természetesség. A lehető legnagyobb természetesség.

(tovább…)

Sari és Csabi

Ismeritek a mondást az “akkora buli”-ról, amit nem lenne decens ide kiírnom? Na igen. Sari és Csabi esküvőjén épp akkora volt. Nem mondom, hogy ritkán fordul elő velem, hogy teljesen önfeledten, a buli forgatagába vegyülve, a vigyort az arcomon felejtve, leizzadva, ide-oda ugrálva, amilyen közelről csak lehet, kattogtatok a fényképezőmmel..de Sari és Csabi esküvőjén ez az ár, ami magával ragad és sodor, a nevetések, ugrálások, ujjongások, pörgések és ölelkezések tömegében, az egyik legemlékezetesebb élményt nyújtotta 🙂 (tovább…)

Enci és Lóri

Az egyszerűségnek megvan az a varázsa, hogy látni hagyja a lényeget. A lényeg pedig szerintem az, ami igazi, valódi, természetszerű. Ilyen volt Encike ruhája. Egyszerű. Mégis elbűvölő. Ahogyan Encike is benne 🙂 Ilyen volt az is, ahogyan örültek egymásnak Lórival, amikor találkoztak. Olyan igazi. Az egymásra nézések. A nevetések. Az őszinte pillanatok. Még az ültetési rendjük is ilyen volt, amin – bevallom – régen mosolyogtam ilyen jót (megjegyzem, mérnök emberekről van szó 🙂 ). Encike és Lóri esküvője egyszerűségében, őszinteségében és természetességében volt teljes.

(tovább…)

Betti és Isti balatoni esküvője

Voltatok már olyan esküvőn, ahol az összes vendég ráfért volna egy csoportképre? (A felcsíki esküvőkön még a keresztszülők sem szoktak ráférni.) Olyanon, ami kedd délután volt, és valahogy mégsem szakadt le az ég? Amelyiken egy kedves kis étterem teraszán mondták ki a fogadalmat az egybekelők a Balaton égszínkék tükre fölött? Hát olyanon, ahol a menyasszony a könnyeivel pecsételte meg ezt a fogadalmat, és ezeket a könnyeket egy szűk csoportképnyi őszinte, együtt érző mosoly és kedves kézszorítás követte?

(tovább…)

#CeciésBéci

(tovább…)