Enci és Lóri
Az egyszerűségnek megvan az a varázsa, hogy látni hagyja a lényeget. A lényeg pedig szerintem az, ami igazi, valódi, természetszerű. Ilyen volt Encike ruhája. Egyszerű. Mégis elbűvölő. Ahogyan Encike is benne 🙂 Ilyen volt az is, ahogyan örültek egymásnak Lórival, amikor találkoztak. Olyan igazi. Az egymásra nézések. A nevetések. Az őszinte pillanatok. Még az ültetési rendjük is ilyen volt, amin – bevallom – régen mosolyogtam ilyen jót (megjegyzem, mérnök emberekről van szó 🙂 ). Encike és Lóri esküvője egyszerűségében, őszinteségében és természetességében volt teljes.
Betti és Isti balatoni esküvője
Voltatok már olyan esküvőn, ahol az összes vendég ráfért volna egy csoportképre? (A felcsíki esküvőkön még a keresztszülők sem szoktak ráférni.) Olyanon, ami kedd délután volt, és valahogy mégsem szakadt le az ég? Amelyiken egy kedves kis étterem teraszán mondták ki a fogadalmat az egybekelők a Balaton égszínkék tükre fölött? Hát olyanon, ahol a menyasszony a könnyeivel pecsételte meg ezt a fogadalmat, és ezeket a könnyeket egy szűk csoportképnyi őszinte, együtt érző mosoly és kedves kézszorítás követte?
Bella és Árpád (nem igazán) szürke esküvője
A szürke igen is egy szín. És most dobnátok rám jó páran számtalan követ. De akkor ti még nem ismeritek Bellát és Árpádot, és Árpád különös rajongását a szürke iránt. Én is dobtam volna a követ, ezelőtt egy hónappal, ha nem láttam, éreztem volna, hogy mennyire meg lehet tölteni színnel a szürkét. Ha nem hiszitek, nézzetek (görgessetek) utána 🙂
Boróka és Zolti
Ti tudjátok, mi a különbség a tyúk meg a kakas közt? Amit fűből készítesz. Fűmagból. Én tudtam. Valamikor gyermekkoromban. Mi is szórakoztunk vele. De aztán az évek kikoptatták ezeket a fontos információkat. Amíg Boróka és Zolti gyermeki játszisággal fel nem idézték bennem pár hete. Belőlük az idő nem koptatta ki 🙂 Boróka és Zolti ugyanezzel a könnyedséggel és szabadsággal vette dupla lépésekkel az esküvő lépcsőfokait, ahol nem a lépcső legfelső foka a cél, hanem a rajta való szaladgálás öröme. A szórakozás. Mint gyermekkorunkban 🙂
Piross és István
Piross és István esküvője egy egyszerű, jó kedélyű, érzelemmel tele esküvő volt. (A sárga Mustangot leszámítva. Az azért elég feltűnő volt 😀 ). Azok az esküvők közé tartozott, ahol akaratlanul is elábrándozok azon, hogy majd az enyémen ez hogy lesz. Hogy majd engem sem akar zavarni az, ha szanaszét ázok az esőben. Mert nem számít. Ahol éppen így ragyog az arcom, amikor először megpillantom a kedvesemet menyasszonyi ruhában. Azzal a fülig érő mosollyal. Vagy ahol én is azt akarom, hogy ilyen szívhez szóló beszéddel köszönt a tiszteletes. Hozzánk szól. Rólunk beszél. És ahol pont így könnyeznék rajta, ahogyan Piross arcán csorogtak le a könnyek, miközben szorítják a kezem. (És ahol remélhetőleg pont ilyen szép súrlófény lenne, hogy a fotókon is ilyen jól mutasson 😀 ). Az nem jutott még eszembe, hogy Bagossyék zenéljenek az egyházi szertartáson, de bevallom, az is igazán megindító volt. És hogy zsákszámra borítsák az áldást a mi fejünkre is, és nevetni mindezen, szívből. És szétnézni, és azt látni, hogy ott van mindenki, aki fontos. És miattunk vannak ott.. És hogy hatalmas nagy buli legyen. Hatalmas. Akkora, hogy a fotós ne bírja elégszer lenyomni az exponáló gombot, és csak kapkodja a fényképezőgépét ide-oda, izgatottan, nevetve, cinkos mosolyokkal körülvéve. És jól érezni magunkat benne.
És szeretni. És szeretve lenni.