Elza és Attila: a Nagy-Hagymás
Volt már annyira elvetemült (és mai napig igencsak kedves emlékként dédelgetett) pár, akikkel meghódíthattam ezeket a sziklákat, így bevallom, szükségem volt két perc hezitálásra, amikor Elza előrukkolt az elképzelésével, miszerint ő idefönt képzeli el az Attilával egymásba fonódós fotóikat. Gyorsan letapodva magamról a hezitálás lefele húzó sarát, rábólintottam Elzának is erre a térdet, fényképezőt és menyasszonyi ruhát próbáló túrára a Hagymás sziklái közé, ami – legyenek bármilyen fények, idő vagy medve – képtelen nekem csalódást okozni. Bár igaz, kifele menet el volt ejtve néhány “hát azért nem gondoltam, hogy ilyen messze van” zokszó, úgy hiszem senki nem bánta meg. A zokszókat pedig bőven csillapíthatták fönt az ölelések, csókok, egymásba simulások – ha a panoráma nem is lett volna elég hozzá.
(Nekem zokszóm nem volt, így csak a fényképezőgépem maradt. Íme 🙂 )
Emőke és István – egy stoppolás története
Bár az esküvő-szezonnak már régen vége, és azóta a rizs meg rózsaszirmok helyett hó hull az égből, meg mindenki pogácsasütéssel meg szaloncukor-kötözéssel van elfoglalva, én a karácsonyi nagytakarítás közepette Emőke és István albumát is leporoltam, felidézve azt a sok kedélyes pillanatot, amivel jópár (nevető)ráncot okoztak nekem a szemem sarkára. Emőke és István esküvője nagyon megerősít abban a hitemben, hogy egy menyegző legszebb “dekorációi” a valódi, önfeledten átélt pillanatok, az arcokra szabadon kiült érzelmek. Nem lehetne annál szebben földíszíteni egy templomot, mint amennyire egy ifjú szerelmes pár meghitt egymásra pillantásától ragyoghat, és nincs az a hely, amit ne tudna betölteni egy szép menyasszony őszinte kedves mosolya. Emőke és István az egész napot földíszítették, büszkén “viselve” egymást, egymás oldalán 🙂
Krisztina és Huni
Mitől lesz a legfinomabb az esküvői menü? A legszebb a dekoráció? A legnagyobb buli? Mitől lesz a nagy nap annyira kedves, meghitt, mint amelyet egy pár megálmodhat magának..? Ők már tudják erre a választ 🙂
Gyöngyi és Boti
Amikor elkészülök egy történettel, többször végiggörgetem a fotókat. Szeretem hosszan nézni ilyenkor, újra meg újra, és leragadni egy-egy fotó előtt. Bár én készítettem, mégis még mindig van, hogy észreveszek ilyenkor új részleteket, vagy csak hosszasan elnézem a kart, amely finoman átfonódik Gyöngyi derekán, az ódon ablakokon beáramló fényt, egy csók sziluettjét, elmélázok a nevetésen, a fény és árnyék játékán az arcokon, falakon, a barokk kastély elegáns vonalain, amit mintha épp miattunk hordtak volna össze díszletnek ezelőtt sok évtizeddel. Elmélázok azon, hogy mennyire szépen tud két ember létezni egymás mellett, együtt. Mindig is vallottam, az érdem kevésbé illeti a fotóst. Az érdem inkább azoké, akik az egymás iránti vonzalmukkal megtöltik élettel ezt a “díszletet”.
Magdus és Dávid
“Mióta vagytok barátok Dávidékkal?” – Hangzott el több alkalommal is a felém intézett kérdés Magdus és Dávid esküvőjén. Ez a kérdés sok mindent elárul, hiszen csupán azóta ismerem én őket, amióta felkértek, hogy legyek fotós az ők napjukon.
Edina és Alpár
Belépek a Petőfi kávézóba, a szemben lévő asztalnál ül Alpár, elegánsan, laptoppal maga előtt. Edina nincs. Próbakonty. Nem baj, nemsokára érkezik. Távoli városban élnek, így nem volt lehetőségünk, csak az esküvő előtt pár nappal összefutni. Leülünk Alpárral. Udvarias, kedves. Úgy röpül el az egy óra, hogy szinte szóba sem kerül a pár nap múlva tartandó esküvő. De szóba kerül munka, nyaralás, bicikli, hétköznapi apróságok, és az élet nagy dolgai. Mintha nem is először ülnénk egy asztalnál. És (mintha) nem is az (lenne) a fontos, hogy hol, mikor, hányra, mire figyelni.. hanem egyre inkább a KIVEL. Edinának kinyúlt a próbakonty. Nem ért el. Mégsem ismeretlenül találkoztam vele szombat reggel. Ha nem értettem volna azt, amit Alpár mesél, hanem csak arra figyelek, amilyen lágyan, kellemesen és odaadóan szövi a szavakat Edina neve köré, az is elég lett volna megismernem a legfontosabbakat: jó emberek, és nagyon szépen szeretik egymást.