Amikor megérkeztem Mézihez, egy nagy, gyümölcsfákkal tele zöld udvarra engedett be. Az udvar egyik szélében egy korabeli ház állott. Az a magas mennyezetes fajta, hatalmas ablakokkal. A családi ház. Nem volt nyüzsgés. Az udvaron vagy két macska is napozott. Egy kutya is. (Bent a házban pedig egy budapestről hazaköltöztetett, városi cica. Nem is vegyül csak úgy a falusiakkal. Még jó. Ő a kedvenc). Nem volt jajveszékelve száguldozó család, izguló menyasszony. Már-már túlságosan békés is volt 🙂 Mézi saját mag által tervezett ruhát vett magára. A szülőktől saját szavakkal, saját történetekkel búcsúztak. De ez leginkább nosztalgiázás volt, hiszen ez az esküvő nem távol vitte, hanem épp hogy közel, haza hozta őket. Budapestről. Nem volt szomorkodás. De volt muzsika. Száraz hangszeres. És templomba vonulás. És örök hűség. És egészen nem szokványos nyitótánc. És buli. És természetesség. A lehető legnagyobb természetesség.

(tovább…)