Volt már annyira elvetemült (és mai napig igencsak kedves emlékként dédelgetett) pár, akikkel meghódíthattam ezeket a sziklákat, így bevallom, szükségem volt két perc hezitálásra, amikor Elza előrukkolt az elképzelésével, miszerint ő idefönt képzeli el az Attilával egymásba fonódós fotóikat. Gyorsan letapodva magamról a hezitálás lefele húzó sarát, rábólintottam Elzának is erre a térdet, fényképezőt és menyasszonyi ruhát próbáló túrára a Hagymás sziklái közé, ami – legyenek bármilyen fények, idő vagy medve – képtelen nekem csalódást okozni. Bár igaz, kifele menet el volt ejtve néhány “hát azért nem gondoltam, hogy ilyen messze van” zokszó, úgy hiszem senki nem bánta meg. A zokszókat pedig bőven csillapíthatták fönt az ölelések, csókok, egymásba simulások – ha a panoráma nem is lett volna elég hozzá.
(Nekem zokszóm nem volt, így csak a fényképezőgépem maradt. Íme 🙂 )
