Amikor elkészülök egy történettel, többször végiggörgetem a fotókat. Szeretem hosszan nézni ilyenkor, újra meg újra, és leragadni egy-egy fotó előtt. Bár én készítettem, mégis még mindig van, hogy észreveszek ilyenkor új részleteket, vagy csak hosszasan elnézem a kart, amely finoman átfonódik Gyöngyi derekán, az ódon ablakokon beáramló fényt, egy csók sziluettjét, elmélázok a nevetésen, a fény és árnyék játékán az arcokon, falakon, a barokk kastély elegáns vonalain, amit mintha épp miattunk hordtak volna össze díszletnek ezelőtt sok évtizeddel. Elmélázok azon, hogy mennyire szépen tud két ember létezni egymás mellett, együtt. Mindig is vallottam, az érdem kevésbé illeti a fotóst. Az érdem inkább azoké, akik az egymás iránti vonzalmukkal megtöltik élettel ezt a “díszletet”.
