Az érzés, amikor megérkezel a metróállomásra, és olvasod a kijelzőn: a reptérre tartó vonatot visszahívták. 25 percet késik. Az érzés, amikor a taxis, akinek 100 eurót fizettél, hogy mielőbb kivigyen a reptérre, dugóba keveredik. Az érzés, amikor nem mersz ránézni az órádra, mert úgy talán nem telik olyan gyorsan az idő. Az érzés, amikor megérkeztél, de nincs senki a standnál, ahol becsekkolhatnál. Az érzés, amikor péntek este, a 25 kilós csomagokkal való rohangálástól kimerülten lerogysz a München-i repülőtér egyik oszlopának a tövébe, előtted a gép, az üvegfal túl oldalán, amire már nem tudsz felszállni, és azon agyalsz, hogyan adod elő a párnak, hogy ne haragudjanak, és hogy kimondhatatlanul, leírhatatlanul sajnálod, de az a nagy helyzet, hogy holnap reggel nem fogsz tudni megjelenni az esküvőjükön, ahová fotósként vagy hivatalos.
Nem tudnám leírni ezt az érzést. Talán csak az idei év legizgalmasabb sztorijaként jellemezhetném : ) Mert aztán van az érzés, amikor kerül egy másik gép, későbbi indulással, amire – bár hajnalra érsz haza vele, de – ismét tudsz jegyet váltani, és fölszállsz a repülőre, és belesüppedsz a székbe, és már nem nézel ki sem az ablakon, és már a fölszállás izgalma sem tud meghatni (holott még csak a második repülésed), csak ülsz, mélyen a székben, csöndben, hálásan, hogy mégiscsak van Isten : )
Persze Melindának és Leventének fogalma nem volt róla, hogy mi mindenen mentem át, hogy szombat délben teljesen természetesen betoppanhassak a fodrász üvegajtaján. Nekik sütött a nap. Nyugodtan megcsillanhatott Levi partiszemüvegén. Finomak voltak a koktélok. Szép a dekoráció. Az emberek kedélyesek. A fogadalom életre szóló. És nekem pedig jó volt megnyugodni a tudatban, hogy minden megy a maga kerékvágásában. Ahogyan annak lennie/mennie kell.
Élmény volt, nem csak az esküvőt megelőző izgalmak miatt, de főleg miattatok ott lenni, mind a menyegzőtökön, mind a fotózáson. Jó volt kócosat fotózni, meg lazát, cigarettafüstöt, és kastélyt, és Vitarát. Legyetek boldogok, Melinda és Levente : )
