Piross és István esküvője egy egyszerű, jó kedélyű, érzelemmel tele esküvő volt. (A sárga Mustangot leszámítva. Az azért elég feltűnő volt 😀 ). Azok az esküvők közé tartozott, ahol akaratlanul is elábrándozok azon, hogy majd az enyémen ez hogy lesz. Hogy majd engem sem akar zavarni az, ha szanaszét ázok az esőben. Mert nem számít. Ahol éppen így ragyog az arcom, amikor először megpillantom a kedvesemet menyasszonyi ruhában. Azzal a fülig érő mosollyal. Vagy ahol én is azt akarom, hogy ilyen szívhez szóló beszéddel köszönt a tiszteletes. Hozzánk szól. Rólunk beszél. És ahol pont így könnyeznék rajta, ahogyan Piross arcán csorogtak le a könnyek, miközben szorítják a kezem. (És ahol remélhetőleg pont ilyen szép súrlófény lenne, hogy a fotókon is ilyen jól mutasson 😀 ). Az nem jutott még eszembe, hogy Bagossyék zenéljenek az egyházi szertartáson, de bevallom, az is igazán megindító volt. És hogy zsákszámra borítsák az áldást a mi fejünkre is, és nevetni mindezen, szívből. És szétnézni, és azt látni, hogy ott van mindenki, aki fontos. És miattunk vannak ott.. És hogy hatalmas nagy buli legyen. Hatalmas. Akkora, hogy a fotós ne bírja elégszer lenyomni az exponáló gombot, és csak kapkodja a fényképezőgépét ide-oda, izgatottan, nevetve, cinkos mosolyokkal körülvéve. És jól érezni magunkat benne.
És szeretni. És szeretve lenni.
