Gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni. Tisztán emlékszem, amikor – még nagyon zsenge koromban – édesapám leült mellém, kezébe vette a ceruzát, és húzta a hosszú, kacskaringós vonalakat a fehér lapra, nekem. Hol autó lett belőle, hol házikó… és engem egészen elvarázsolt vele. Gyermeki éveim múlásával rajzszenvedélyem lankadni kezdett, érdeklődésem más irányt vett, míg csak pár évvel ezelőtt – bár nem rajzzal, de – ismét vissza nem találtam a képalkotás öröméhez.

A fotózás rögtön szenvedélyemmé vált. A szenvedély az évek során életformává. Most nem tudnám elképzelni az életemet fotózás nélkül. Ez az a megnyilvánulási forma számomra, amivel képes vagyok ablakokat tárni a világ felé. Amikor fotózok, megszűnnek létezni a hétköznapok: ünneppé válik a pillanat. Az alkotás izgalma, a fények játéka, az érzések, tekintetek, mosolyok, rezdülések kutatása.

Amikor elmegyek fotózni valahová, részese és felelőse leszek a történteknek. Az emberek a bizalmukba fogadnak, bepillantást engednek nagyon személyes pillanataikba, és rám bízzák emlékeiket. Én velük együtt élem meg az alkalmat. Egyszer hallottam egy olyan mondást, hogy „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire és ahogyan visszaemlékezik, amikor el szeretné mesélni”. Én segítek úgy elmesélni a történetet, amiben mindenki képes megtalálni saját emlékeit, érzéseit, önmagát.

Az Eseményfüggők esküvőfotós társaság tagja.