Mosolyognom kell.. Tény, hogy a mai napig úgy megyek el majdnem minden fotózásra, hogy fogalmam nincs mit fogok kezdeni majd ott, hogyan fog elindulni, mi fog megszületni. Igen, egészen kétségbeejtően hangozhat (nekem itt bent annak hangzik), de valahogy mindig alakul. Vasárnap délután nem segített ezen az érzésen az sem, hogy egy esküvőből hazatérve hajnalban feküdtem le, és három órás alvásom során háromszor hívtak telefonon, és az sem biztatott túlságosan, amikor Zeteváralja fele autózva egyre csak sötétebb és sötétebb lett az ég fölöttem. Na de ha valaki november közepén akar szerelmes sorozatot magának, ha lehavazik is elkészítem én neki – gondoltam. És Zolika meg Tenzi november közepén akart sorozatot magának. Az első néhány finom városi cipővel sárban bokáig süllyedős lépés után éreztük, hogy ez jó buli lesz. Mi tagadás. Jó buli volt 🙂 A sáron átgyalogoltunk, és Zolika meg Tenzi olyan hangulatot varázsolt a sáros, hideg, elkopott őszi tópartra, ami még ezt is képes volt megtölteni élettel. Az első fél óra után egyedül már csak a fejmosás miatt kellett aggódnom, amit kilátásba helyezett a sáros városi cipőm és Szende találkozása odahaza.
.
.
.
(…az idillhez ez is hozzátartozik 😀 )
