Tündivel és Antival való találkozásom alkalmával fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy érdemes lenne rögzítenem ezeket a beszélgetéseket. Éppen azért, mert nagyon szétszórt ember lévén ezeknek az ismerkedéseknek a tartalmáról hajlamos vagyok megfeledkezni, a mondatok elszállnak, és csupán az ismeretség, és az akkor tapasztalt érzés marad meg. Tündivel és Antival való találkozásom alkalmával éreztem, hogy kár elvesznie ezeknek a szavaknak, ennek a történetnek (számomra, hiszen számukra kétlem, hogy bármikor is elveszne 🙂 ), amit olyan lelkesen szőttek egymás mondataiba. A tény nem változott: Lajos vagyok, és még mindig szétszórt. De az érzésre emlékszem, amit  társaságukban tapasztaltam. Emlékszem arra, ahogyan összebújtak a kocsmaasztal túlsó felén, ahogyan mesélték megismerkedésük történetét, a csillogásra a szemekben.. Úgy hirtelen – már akkor – nagyon elkezdtem várni az esküvőjüket.

 

Na és igen.. Egy pillanatra sem csalódtam 🙂

 

hozzászólás