Anna és Lacó esküvője

Nem feltétlen szükséges különösebben közel kerülnöm valakikhez, hogy rá tudjak hangolódni az esküvőjük pezsgésére – valljuk be, ilyen mennyiségű „közel kerülés”-t nem is igazán bírna meg egy olyan emberi szellem, mint az enyém :), és amúgy is, inkább mélyíteni szeretek, mint gyarapítani - , de van, amikor ez mégis megtörténik. Nem szánt szándékkal. Csak úgy jön. Úgy köszönni oda embereknek, mintha tegnap is együtt kocsmáztatok volna, pedig körülbelül két éve futottatok össze utoljára egy esküvőn, és ott is csak a bulizás hevében történő cinkos egymásravigyorgás volt az egyetlen kapocs (ők, akik mondjuk vadul buliznak, és én, aki élvezi, hogy jó témát szolgáltatnak a fotózáshoz, és hálaképpen megszületik a cinkos mosoly; vagy akár egynél jóval több is). Valahogy így működik.

Annával és Lacóval jó régen, vagy nyolc éve (ezt úgy írtam le, mintha csak tippelném, de képes voltam előkajtatni a régi albumokat és pontosan utána nézni) találkoztam egy olyan esküvőn, ahol bőven ki voltam szolgálva fotózni valóval. És mosollyal, nevetéssel. Kölcsönösen jutott mindenből, és megkötődött – ha csak vékonyan is – egy-egy ilyen kapcsolat-szál, ami minden egyes esküvőn , ahol utána össze futottunk – valamivel erősebb lett. Annyira, hogy amikor Anna és Lacó megkeresett, hogy nem-e fotóznám le az esküvőjüket, mert milyen vagány lenne, én úgy örültem, mintha egy régi ismerős keresett volna meg.

Egy egészen szép, kerek illusztrációja annak Anna és Lacó esküvője, hogy mit is szeretek ebben az esküvőfotózós szakmában. De ezt – illetve a többit – a fotók elmesélik :)