Az ember a fotók mögött

“Gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni. Tisztán emlékszem, amikor – még nagyon zsenge koromban – édesapám leült mellém, kezébe vette a ceruzát, és húzta a hosszú, kacskaringós vonalakat a fehér lapra, nekem. Hol autó lett belőle, hol házikó… és engem egészen elvarázsolt vele. Gyermeki éveim múlásával rajzszenvedélyem lankadni kezdett, érdeklődésem más irányt vett, míg csak 2010 környékén – bár nem rajzzal, de – ismét vissza nem találtam a képalkotás öröméhez.

A fotózás rögtön szenvedélyemmé vált. A szenvedély az évek során életformává. Most nem tudnám elképzelni az életemet fotózás nélkül. Ez az a megnyilvánulási forma számomra, amivel képes vagyok ablakokat tárni a világ fele. Amikor fotózok, megszűnnek létezni a hétköznapok: ünneppé válik a pillanat. Magával ragad az alkotás izgalma, a fények játéka, az érzések, tekintetek, mosolyok, apró rezdülések kutatása.

Amikor elmegyek fotózni valahová, részese és felelőse leszek a történteknek. Az emberek a bizalmukba fogadnak, bepillantást engednek nagyon személyes pillanataikba, és rám bízzák emlékeiket. Én velük együtt élem meg az alkalmat. Egyszer hallottam egy olyan mondást - azóta már azt is tudom, ki mondta -, hogy „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire és ahogyan visszaemlékezik, amikor el szeretné mesélni”. Én segítek úgy elmesélni a történetet, amiben mindenki képes megtalálni saját emlékeit, érzéseit, önmagát.”